Kaizen a kiskertben.

„Amit nem lehet elkerülni, abból tanulni kell.”- idéztem már párszor. A vármegyerendszer és a globalizáció játékszabályai különböznek, de ez is csak egy játék, ahol, ha a szabályokat megértjük, lehet nyerni.

Egy úniós projekt kapcsán elgondolkoztunk azon, hogyan lehetne különböző települések fejlődési potenciálját összehasonlítani. Nem a már elért fejlettségi szintről volt szó, hanem a mozgásról, ami egy település jövőjét meghatározza. Természetesen egyből statisztikai adatok tömegével dobálóztunk, de a települések sokszínűsége miatt az adattömegből komplikált, nehezen összehasonlítható mutatók születtek.

Ekkor jött egy zseniális ötlet. Hagyjuk a megszokott mutatókat, s kérdezzük meg az embereket. Minden településen válasszunk ki véletlen mintavétellel statisztikailag elfogadható számú embert, 18 és 30 éves kor között, s kérdezzük meg tőlük, hogy az adott településen képzelik-e el a jövőjüket. A pozitiv válaszok részaránya egyértelmű választ ad arra, milyen perspektivát jelent az adott település az ott lakók számára.

Mit is jelent ez ? Gondoljuk csak át. Országunk régóta szenved az elmúlt évtizedekben Budapestre, és pár vidéki nagyvárosba áramlott tömegek foglalkoztatása és az elhagyott települések ma is növekvő száma miatti feszültségektől. Még elgondolni is szörnyű, mi lesz, ha ez a folyamat az Unióban is kibontakozik, és a lakosság a legvonzóbbnak látszó gigapoliszokba áramlik.

Jobb lenne, ha a fejlesztési forrásokat az emlitett mutató alapján, kifejezetten a kilátástalannak  ítélt térségek lehetőségeinek feltárására fordítanák. Az elmúlt évezredek alatt az ember a sarkvidéktől a tűzhányók oldaláig bárhol tudott életteret teremteni, ha a sors úgy hozta. A globalizált világban már nem kéne arra várnunk, hogy mondjuk a besenyők elől menekülve kényszerüljünk új életteret találni. Itt a tér, ahol lakunk. Csak fel kell fedezni, mi benne a jó.

A módszer erre is van, de ezt is csak a multik használják. Ők mindenütt alkalmazkodni tudnak a helyi adottságokhoz. A vállalat sikere múlik rajt, hogy képes legyen eleget tenni a gondolkodj globálisan és cselekedj lokálisan (think globally, act locally) parancsának. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy minden, a világon több száz telephellyel rendelkező vállalat napi szinten összeméri az egyes egységek eredményeit, és  kitüntető figyelmet fordít a leggyengébb láncszemekre. Éppen hogy nem a legjobban működőbe csoportosítja át a termelést, hanem megnézi, mitől működik jól, és elviszi a tudást a gyengébbekhez. A központ megmondja, mit kell javítani, de hogy hogyan, azt az ott dolgozókra bízza.

A folyamatos javítás technológiája a Lean-eszköztár központi eleme, a Kaizen. Kai (változtatás, megújulás)+Zen ( jóság, erényesség) = folyamatos mozgás a jó irányába. A módszer alapja, hogy „az embereket az elégedetlenség készteti a javításra. A javítási szándék a harmónia, a bőség, az értékek iránti belső vágyon alapul. Mindenki képes jobbá, eredményesebbé tenni a munkáját. Ha javítani akarunk, akkor ennek hihetőnek kell lenni, s mindenkinek részt kell vennie benn, akit érint. Csak így lehet, hogy be tudjuk látni tévedéseinket, hibáinkat és ezek kiküszöbölésével próbáljuk meg javítani a helyzetünkön. A Kaizen-vezetés igényli, hasznosítja és elismeri az emberek erőfeszítéseit.. (http://web.t-online.hu/siriusbt/kaizen.html)

Szuper. Hát ez igen messze van a közéletünk működésétől. Most olvastam, hogy igyekszünk városunkat turisztikai célponttá fejleszteni. Mondjuk, lehetne azzal kezdeni, mit tehetnek választott vezetőink  azért, hogy mi, az itt lakók kicsit jobban szeressünk itt élni. A környező falvak lakóinak pedig ne Fehérvárra kelljen járni dolgozni, vásárolni, miközben az élelmiszerek felét több száz, vagy ezer kilométerről szállítják ide. Ha nincs ötletük, esetleg fel lehetne használni más, hasonló városok tapasztalatait. Sőt, ha már így benne vagyunk a globalizációban, vezetőket is importálhatnánk.

1972-ben a Teleki Blanka gimnázium volt az egyik „kisérleti iskola”, ahol először próbálták ki a „vertikális” KISZ-alapszervezeteket. Addig, ha valaki az 1b-be járt, onnan kellett titkárt választania. A kisérlet során a mai választási rendszerhez hasonlóan, bárki hirdethetett programot, akikhez a legtöbben jelentkeztek, azok lettek a titkárok, a szavazók onnantól az ő alapszervezetébe tartoztak. Ez volt a demokrácia első kísérlete a Kádár-korszakban.

A globalizáció következtében ugye, egymástól igen távol élő közösségek is kapcsolatba kerülnek egymással. A globalizáció egyik látványos jele, hogy a világ nagyvárosaiban egyforma szupermarketekben kaphatók egyforma áruk. Miért ne lehetne a politikusok piacát is globalizálni ? Mondjuk, ha Sárközi, vagy a János Károly színesítené a potenciális miniszterelnökök kínálatát…?

Vicces gondolat… de kit tudja, mit hoz a holnap…

Kai Zen…
Mindig lehet egy jobb megoldás !